Italia: Az ízek művészete! A művészetek íze!

San Galgano

Ismételten egy olyan „csodára” szeretném felhívni az utazás mániások figyelmét, ami egy filmélményemhez kapcsolódik, méghozzá nem mindennapi filmélményhez!

A világhírű orosz filmrendező Andrej Tarkovszkij 1983-ban bemutatott misztikus filmjében a Nosztalgiában pillantottam meg legelőször ezt a varázslatos helyszínt.

Ez a film volt a rendező utolsó előtti alkotása, az 1986-ban bekövetkezett halála előtt már csupán egyetlen filmet készített, melynek a címe Áldozathozatal.

A Nosztalgiát szokták Tarkovszkij életművének zárótételeként, míg az Áldozathozatalt epilógusként emlegetni.

A Nosztalgia önmagában véve is, de a lezárult életmű tükrében különös hangsúllyal foglalja magába Tarkovszkij művészetének sajátos vonásait, a nézőt teljesen a bűvkörükben tartják a munkásságára egyébként is olyannyira jellemző költői képek.

Azt hiszem, a zseniális rendezőnél jobban senki nem tudná megfogalmazni ennek a remekműnek a mondanivalóját:

„ Mielőtt az ember a világot meg akarná változtatni, mindenekelőtt önmagán kell változtatnia, nyugodttá, harmonikussá kell tennie belső világát, összhangot kell teremtenie szelleme és cselekedetei között.”

Legnagyobb meglepetésemre jó pár évvel később ismét felbukkant csodálatos látványa Anthony Minghella 1996-ban készült filmjében, Az angol betegben.

Nem akarom tovább csigázni a kedélyeket, a San Galgano Ciszterci Apátságról van szó, amely Sienától 30 km-re található, Chiusdino település mellett, vagyis pontosabban nem csak az apátságról, hanem az egész komplexumról, ami ezen a területen található.

Két fő alkotóeleme van, az egyik maga a nagy kiterjedésű, ma már teljesen romokban lévő apátság, a másik pedig az Eremo, a Remetelak, közismertebb nevén a Rotonda di Montesiepi.

Galgano Guidottiról nagyon kevés történelmi adat áll rendelkezésünkre, valószínűleg Chiusdinoban született 1148-ban, helyi nemesi családban.

A kor hagyományainak megfelelően, a középkori harcos lovagok életét szánták neki szülei, annál is inkább, miután pont egy olyan időszakba csöppent bele, amikor a politikai és katonai hatalomért folytattak állandó küzdelmet a térség nagyurai.

Erőszakkal teli korszak volt ez, csupán egyetlen cél lebegett a szemük előtt, minél jobban kibővíteni uralmi szférájukat.

Ebben a történelmi közegben, az ifjú Galgano a többi lovaghoz hasonlóan, nem is válhatott mássá, mint hiúvá, zsarnokoskodóvá, élvezte a csatározásokat követő vad tivornyákat, a gondtalan, léha életet.

A legenda szerint azonban hamarosan ráébredt arra, mennyire haszontalan ez az életmód, egyre inkább gyötörte az érzés, hogy nincs semmiféle életcélja. Megundorodott az addigi életétől, az elkövetett rémtettektől, megérett benne az elhatározás, hogy visszavonul a Monticiano közelében lévő Montesiepi kis dombjára és vezeklésképpen remeteként éli további napjait. Belső békéjét szerette volna megteremteni, amit csakis ezzel az aszkéta életmóddal sikerült elérnie.

Döntését két egymást követő látomás is segítette, Mihály Arkangyal jelent meg előtte és megmutatta a számára kijelölt életutat.

Annak kézzelfogható jeleként, hogy lemond az erőszak minden formájáról, kardját belevágta egy sziklába, ez volt megtérésének csúcspontja, miután fegyverét így rögtön keresztté változtatta.

Épített magának egy remetelakot, napjait imával és meditációval töltötte, egészen addig, amíg Isten hangja, vakító fény kíséretében magához nem szólította, ez 1181. november 30-án következett be.

A San Galgano élettörténetét övező legendák egyébként szimbolizmusokban gazdagok és tele vannak misztikus elemekkel.

Alig négy évvel a halála után III. Lucius Pápa Szentté avatja.

Volterra püspökének utasítására 1183-ban a remetelak fölé egy kis templomot építettek, amit ma Rotonda di Montesiepi néven ismerünk.

A Rotonda egy kör alakú szakrális hely, amely arra volt hivatott, hogy óvja és őrizze a kardot, melyet Galgano beledöfött a sziklába.

Sienai-román stílusban épült, jellemzője a fehér és piros színes sávok váltakozása a külső oldalfalakon, de ugyanez figyelhető meg a kupolán is, olyan érzése van az embernek, mintha hullámok indulnának a csúcsról a mélybe. Ez a különleges színváltakozás, az etruszk, kelta, sőt templomos szimbólumrendszerre emlékeztet.

A Rotonda középpontjában helyezkedik el, az a padlóból kiemelkedő sziklatömb, amelyből kiáll Galgano kardja.

A Rotonda bal oldalán található egy kis kápolna, amit később, az 1300 éves elején építettek hozzá. Téglából készült, kő alapra, letisztult gótikus stílusban, négyszögletes alakú, csúcsíves boltozattal.

A falakat Ambrogio Lorenzetti 1334 és 1336 között alkotott freskói díszítik, jeleneteket ábrázolnak San Galgano életéből, a megtérése utáni időszakból.

Galgano életének utolsó éveiben már kapcsolatba lépett a Ciszterciekkel és amikor Ildebrando Pannocchieschi püspök kezdeményezésére a volterrai városatyák elhatározták, hogy a Rotonda közelében építtetnek egy kolostort is, őket kérték fel az első itteni szerzetes közösség megalapítására.

Az apátság építését 1218-ban kezdik el, 1268-ig a munkálatok nagy része be is fejeződik.

Ez pont arra az időszakra esik, amikor Itáliában már keveredik a román stílus, a születőben lévő gótikus stílussal, ami főleg francia közvetítéssel kezd terjedni.

Olyannyira gyorsan haladtak a munkával, hogy 1227-ből származó feljegyzésekben már említést tesznek egy kész felső és alsó templomról.

A nagy templom 69 m hosszú és 21 m széles, latin kereszt alaprajzú, három hajós, a szentély keleti tájolású, építészetileg tökéletesen megfelelt a Ciszterci Rend Szabályaiban előírt feltételeknek, mintául a Clairvaux-i kolostor alaprajza szolgált.

Az építkezésnek főleg az adott hatalmas lendületet, hogy a szerzetesek, adományoknak és hagyatékoknak köszönhetően, számottevő ingó és ingatlan vagyont halmoztak fel, ezen kívül sikerült megszerezniük a környék bencés apátságainak javait is. A XIII. század közepére a San Galgano Apátság a legerősebb cisztercita rendi alapítvány lett Toszkánában.

Persze az sem elhanyagolható tény, hogy élvezték a védelmét és támogatását VI. Henrik, IV. Ottó, sőt magának II. Frigyes császárnak is, aki még pénzverési jogot is adományozott nekik.

Az Apátságot 1288-ban szentelték fel, de egészen 1341-ig még folynak kisebb-nagyobb munkálatok a tökéletesítésére.

Az Apátság mérhetetlen gazdagsága, az itt élő szerzetesek számára jelentős gazdasági és kulturális hatalmat biztosított és ez a virágzás egészen a XIV. század közepéig tartott.

A hanyatláshoz leginkább az 1328-as éhínség, majd az 1348-ban kezdődő pestisjárvány vezetett, a szerzetesek létszáma rohamosan csökkent és a kolostor fokozatosan vesztette el vezető szerepét. A század második felében többször kifosztották zsoldos seregek és ez már megállíthatatlanul a szerzetes közösség felbomlását vetítette előre, annyira, hogy a század végére mindössze nyolc szerzetes maradt a kolostorban.

A San Galgano Apátság sorsa véglegesen 1474-ben pecsételődött meg, a szerzetesek elfoglalták a Sienában felépített San Galgano Palotát és a kolostort „ebek martalékául hagyták”.

A kegyelemdöfést a XVI. század második felében kapta, ekkor odáig fajult a helyzet, hogy eladták a templom ólommal borított tetőszerkezetét és ez egyértelműen az épületegyüttes végső, gyors pusztulását jelentette.

A következőket írták egy 1662-ből származó jelentésben:

„ A templom már nem is lehetne rosszabb állapotban, mint amilyenben most található, mindenhonnan beömlik az eső!”

1781-ben teljesen leomlott a homlokzati rész és egy villámcsapás következtében 1786-ban megsemmisült a Harangtorony is. A még épségben lévő, 1300-as évekből származó nagyharangot pár évvel később beolvasztották és bronzként adták el.

1920-ban csupán állagmegőrző restaurálási munkálatokat végeztek az apátságon, egész egyszerűen úgy döntöttek, hogy nincs semmi értelme újjáépíteni, már az is lenyűgöző látvány, amennyi megmaradt a San Galgano Apátságból.

Még szerencse, hogy a világ filmművészetének jelentős képviselői időnként újra és újra felfedezik a maguk és természetesen a közönség számára is.

Szerintem nagyon idekívánkoznak Tarkovszkij gyönyörű gondolatai:

„Legvégül pedig magunk között szólva: az emberiség semmi mást nem talált fel önzetlenül, csak a művészi képet, s az emberi létnek talán csakugyan nincs más értelme, minthogy műalkotásokat hozzunk létre, hogy művészi tevékenységet folytassunk, amely cél nélkül való és önzetlen. Talán épp ebben mutatkozik meg, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket."

Jó nézelődést!