Italia: Az ízek művészete! A művészetek íze!

Karácsonyi sütik Olaszországból
 

A karácsonyi hangulathoz, elengedhetetlenek a sütemények. Úgy istenigazából, akkor tudatosul bennünk, hogy bizony vészesen közeledünk a gyertyagyújtáshoz, amikor hozzálátunk a sütemények elkészítéséhez és a lakást fenséges illatorgia lengi be.

Alább bemutatunk néhányat, Itália kedvenc karácsonyi süteményeiből, természetesen mellékelve a recepteket is. Jó sütést, kellemes készülődést az ünnepre.

 
Ugye milyen jól néznek ki!

Kezdjük mindjárt a márványos gesztenyés sütivel. Az olasz konyha kedvenc őszi-téli édességeinek az alapja a gesztenye. Ez a koszorú kuglóf, több olasz régióban is a karácsonyi asztal dísze.

Márványos-gesztenyés sütemény

A képre vagy ide kattintva elolvashatja az elkészítés módját, megtalálja a receptet.

Lépjünk is tovább és most ismerjünk meg egy olyan karácsonyi édességet, amely „bevándorolt” Olaszországba!

Ez a Lebkuchen

Ugye milyen olaszos neve van!

A Lebkuchen Németországból „vándorolt át” az olasz konyhákba, természetesen ezeket a finom, fűszerekkel ízesített kekszeket is a Karácsonyt megelőző, adventi időszakban szokták elkészíteni. Különböző források tanúsága szerint, már nagyon régóta ismert a receptje, XI. századi dokumentumokban is megemlítik, Nürnberg számít az őshazájának. A város körül elterülő erdők biztosították, hogy mézből sose legyen hiány (alapvető fontosságú hozzávaló a tésztához) és kedvező fekvésének köszönhetően, a legfontosabb kereskedelmi útvonalak mentén, a legegzotikusabb fűszerek is a rendelkezésükre álltak (fahéj, gyömbér, szegfűszeg stb.). A történetírók feljegyezték, hogy 1487-ben a birodalmi gyűlés összehívása alkalmával,  III. Frigyes császár, meghívta Nürnberg városának összes gyermekkorú polgárát a kastélyába.

Ezen a napon, több mint 4000 gyerek kapott fejenként egy szem kekszet, amely a császár képmását ábrázolta, tehát valószínűleg ekkor született meg a Lebkuchen „prototípusa”, ami a „Kaiserlein” nevet kapta, vagyis Pici császárnak hívták.

A háziasszonyok Advent első vasárnapján készítették, mivel a kekszek egészen frissen még meglehetősen kemények, így Karácsonyig egy zárt dobozban tárolták, melléjük téve egy almát, ami megóvta a sütiket a nedvességtől és finom illatuk lett tőle.

A tésztájából mindenféle forma kialakítható, hóember, medvebocs, fenyőfa, angyalka, betlehemi csillag, és természetesen a karácsonyfára is feltehetjük díszként.

A képre vagy ide kattintva elolvashatja az elkészítés módját, megtalálja a receptet.

Aki inkább valami lágyabbat, krémesebbet szeretne látni a karácsonyi asztalon, annak ajánljuk a brandyvel készült gesztenyehabot.

A képre vagy ide kattintva elolvashatja az elkészítés módját, megtalálja a receptet.

Az a kis brandy, ami különlegessé teszi, talán még a gyerekeknek sem árthat meg.

A következő ajánlatunk Toszkánából származik:

Ricciarelli senesi – Sienai mandulás süti

 Ez a tipikus, rizsszem alakú, kívülről enyhén hullámos sütemény, a XIV. században született, a Toszkán fejedelmek udvarában, de az eredeti recept, valószínűleg keleti eredetű lehetett. A legenda szerint Ricciardetto Della Gherardesca lovag honosította meg Itáliában, Volterra közelében lévő várkastélyában sütöttek először ilyen apró, mandulás sütiket, miután a ház ura visszatért a Szentföldről egy keresztes hadjáratból. Feltételezhetően, a Közel-Keleten ízlelhette meg az eredeti változatát. Ettől kezdve, az egyik leghagyományosabb karácsonyi édességként tartják számon Toszkánában, sőt a Ricciarelli di Siena, az első olyan olasz édesipari különlegesség, amely európai uniós eredetvédelem alatt álló földrajzi jelzésű termék.

A képre vagy ide kattintva elolvashatja az elkészítés módját, megtalálja a receptet.

Végül nézzük meg, hogy Itáliában a szegényebbek anno, mit is tettek az asztalukra?

Zelten – Bolzano-i karácsonyi gyümölcskenyér

A szegényebb, hegyvidéki emberek konyhájából került ki egy sor olyan édesség, melyeket a Karácsonyt megelőző időszakban készítettek, lényegében az otthon sütött kenyeret tették kicsit gazdagabbá az ünnep tiszteletére.

A Zelten is nagyon régi hagyományokra tekint vissza, az elnevezése a német „selten” szóból ered, aminek a jelentése „néha”, ezzel is az elkészítésének különlegességét akarták hangsúlyozni, mivel csakis Karácsonykor került az asztalra, természetesen nem véletlenül, a kenyértésztát szárított gyümölcsökkel gazdagították, és ezekből bőségesen akadt a téli hónapokban.

A receptjét már az 1700-as években ismerték, Rovereto városi könyvtárában, őriznek egy korabeli szakácskönyvet, amelyben megemlítik „Celteno”nevű süteményként.

Ez a finomság tehát egy tipikus gyümölcskenyér, manapság már megtalálhatjuk az egész Trentino Alto-Adige régió területén, de minden egyes kis településnek, völgynek megvan a maga saját változata, a rendelkezésre álló szárított gyümölcsök vagy a családi hagyományok szerint variálják a hozzávalókat.

Szembeötlő például a különbség a Trentino-i Zelten és a Bolzano-i, dél-tiroli között, az előbbi sokkal szegényebb gyümölcsben, több tésztát tartalmaz, az utóbbi sava-borsát viszont pontosan a gyümölcsök mennyisége adja.

Mindenesetre kötelező alapanyagnak számít benne a liszt, a cukor vagy méz, a dió, a szárított füge, a mandula és a fenyőmag.

Régen a Zelten készítésében részt vett szinte az egész család, de mindenekelőtt, az eladósorba került fiatal lányok, főképp miután szokássá vált megajándékozni a süteménnyel a „kiszemelt áldozatokat”, vagyis a szóba jöhető vőlegényjelölteket.

A szigorúan vett hagyományok szerint, december 13. környékén kell elkészíteni, vagy legalábbis mindenképpen az adventi időszakban, hogy aztán Karácsony Szent napján meg lehessen enni, mivel legkevesebb 10 napig állnia kell fogyasztás előtt.

A képre vagy ide kattintva elolvashatja az elkészítés módját, megtalálja a receptet.

Jó étvágyat!

(A receptjeink megtalálhatóak rendezetten a honlapunkon:

http://izek-muveszete.lapunk.hu/ . )

Az olasz filmművészet Oscar díjai

Miközben lelkesen szurkolunk Nemes Jeles László Saul fia című korszakalkotó művének, hogy bekerüljön a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára jelölt filmek közé, kuriózum képpen nézzük meg, hogy az olasz filmművészet, mely jeles alkotásai kapták meg mostanáig az Akadémia elismerését.

Az olasz mozi és az Oscar-díjak közötti kapcsolatot, mindig az a mélyreható csodálat jellemezte, melyet az Akadémia tagjai az itáliai filmművészet nagyjai iránt tanúsítottak.

Olaszország a mai napig összesen 13 szobrocskát gyűjtött be, ez abszolút rekordnak számít, és második helyen áll Franciaország mögött a jelölések tekintetében 29 filmmel.

Gondoljunk csak bele, a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat először 1947-ben adták át, ekkor még „Különdíj” néven futott és rögtön egy olasz mester, méghozzá Vittorio De Sica Sciusciá ( Fiúk a rács mögött ) című alkotása kapta meg.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A film a neorealista irányzat egyik korai darabja, azt mutatja be, hogy a háború által okozott sebek, a szegénység, a felnőttek világának önzése, gonoszsága, hogyan fosztja meg vágyaitól és teszi fokozatosan egymás ellenségeivé a két fiatal főhőst.

Vittorio De Sicát jutalmazták az olaszok következő „Különdíjas” Oscarjával is 1949-ben, méghozzá a Ladri di bicicletta-ért ( Biciklitolvajok ), a filmtörténet neorealista irányzatának egyik remekművéért.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A film magát a való életet emeli be a mozi világába, amatőr szereplőkkel, eredeti külvárosi helyszíneken forgatták, a háború utáni olasz valóságot, drámai, mélyen emberi módon ábrázolja.

Teljes jogon, a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar 1956-ban lép be a kategóriák közé, és rögtön a halhatatlan Federico Fellini, La Strada ( Országúton ) című műve győzedelmeskedik.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A filmet 1954-ben rendezte, de az amerikai közönség elé csak két évvel később került. Elsősorban az újdonságnak számító elbeszélési mód „hatotta meg” az Akadémia tagjait, bizonyos értelemben, még mindig a neorealizmus jegyeit hordozza, de már kezd kibontakozni a mester teljesen egyedi látásmódja. Sajátos eszközökkel ábrázolja az Anthony Quinn által megformált Zampanó, a durva, erőszakos mutatványos és útitársa, a fiatal, naiv, bűbájos tekintetű Gelsomina kapcsolatát. A női főszerepet Giulietta Masina alakítja, Fellini csodálatos társa úgy a magánéletben, mint az alkotásban.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A kezdeti vegyes fogadtatása ellenére, az Országúton az olasz filmművészet egyik legkiemelkedőbb mesterművének számít.

Alig egy évvel a La Strada győzelme után, Fellinit ismét az Oscar színpadára szólítják következő filmjénak a Le notti di Cabiria-nak ( Cabiria éjszakái ) köszönhetően.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A főszerep megint Giulietta Masináé. A színésznő elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat az 1957-es cannes-i filmfesztiválon, Cabiria, a fiatal, jólelkű, hiszékeny prostituált zseniális megformálásáért, aki szerelemből kész feláldozni még azt a keveset is, amilye van. Valóban szívmelengető, felejthetetlen alakítást nyújt!

Fellini 1960-ban megrendezi vitathatatlanul leghíresebb kultfilmjét, a La dolce vita-t ( Édes élet ), melyet meglepő módon Olaszország nem jelölt a legjobb idegen nyelvű filmek közé 1961-ben, ellenben a következő évben, 4 jelölést is kapott, többek között Fellini, ekkor indult először a legjobb rendezői díjért. Nem volt szerencséje, szinte minden jelentősebb díjat a West Side Story zsebelt be.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

Miután az Édes élet a filmtörténet alapvető fejezetét írta meg és világszerte hatalmas sikere volt, 1963-ban Fellini harmadszor is történelmi győzelmet aratott az Oscar gálán, rendezői munkássága másik páratlan alkotásával, a zseniális, ironikus, önéletrajzi elemekkel teletűzdelt 8 és ½ -el.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A nemzetközi kritika lelkesedésétől kísérve, a legendás rendező filmje összesen öt jelölést kapott, és két Oscar-díjat vihetett haza, a legjobb idegen nyelvű filmért és a legjobb jelmeztervekért. Egyébként olyan kiemelkedő film is volt a jelöltek között, mint Roman Polanski káprázatos nagyfilmes debütálása a Kés a vízben című alkotás.

A 8 és ½ álomszerű mű, meglepő képalkotási és elbeszélő stílus, valamint maró önirónia jellemzi. A film középpontjában az alkotói válságban lévő rendező, Guido Anselmi (Marcello Mastroianni játssza) találkozásai, fantáziálásai, félelmei, szorongásai állnak. Jelentős hangsúlyt kap, élete nagy szerelmeivel való konfliktusoktól terhes kapcsolata is. A női szerepeket, olyan kiváló színésznők alakítják, mint a Anouk Aimée, Claudia Cardinale, Sandra Milo.

Sokan minden idők egyik legjobb filmjének tartják, vitathatatlanul talán az egyetlen Fellini alkotás, amelynek nagy hatása volt több híres rendezőre is, köztük Bob Fosse-ra, Woody Allen-re, Francois Truffaut-ra.

Vittorio De Sica nem elégedett meg a 40-es években megszerzett két Különdíjas Oscarjával, 1964-ben megkapja harmadszor is a díjat, a Ieri, oggi, domani ( Tegnap, ma, holnap ) című filmért.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

Mérföldköve a tipikusan olasz commedia all’italiana irányzatnak, külföldön talán ennek volt a legnagyobb sikere, olyan filmet utasított maga mögé, mint a stílusteremtő, költői, kifinomult Les parapluies de Cherbourg ( Cherbourgi esernyők ), amely főleg Michel Legrand zenéjének köszönheti világhírnevét.

A Ieri, oggi, domani a két legnépszerűbb olasz sztárt hozza össze, Marcello Mastroiannit és Sophia Lorent. Előbbi maga is lubickolt a korábbi években Fellini sikereiben, 1962-ben jelölték a legjobb férfi főszereplőnek járó díjra, Pietro Germi Divorzio all’italiana ( Válás olasz módra ) című filmjében nyújtott alakításáért, de Gregory Peck elviszi az orra elől, Lorent viszont 1961-ben már díjazták a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-ral, az Alberto Morávia művéből készült, szintén De Sica által rendezett, La ciociaraért ( Egy asszony meg a lánya ).

A komédia három epizódra van osztva, a cselekmények Nápolyban, Rómában és Milánóban játszódnak és a középpontban a Loren – Mastroianni páros áll. Az ezerarcú Loren három egymástól teljesen eltérő, izgalmas képet fest a sokszínű olasz nőről. Nem véletlen, hogy 30 évvel később, 1994-ben Robert Altman újra összehozza a párost, hogy a nem éppen legjobban sikerült filmjében, a Pret-á-Porter-ban (Divatdiktátorok), idézzék fel a Tegnap, ma, holnap pikáns vetkőzős jelenetét humoros formában.

Az olasz filmgyártás egyik legerőteljesebb társadalomkritikája, Elio Petri, szatírába hajló filmjében, az Indagine su un cittadino al di sopra di ogni sospetto-ban ( Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében ) jelenik meg.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

Az Akadémia tagjai is értékelték ezt az új hangvételt, és 1970-ben Oscar díjjal jutalmazták. Petri filmjében a Doktor szerepét, a rendkívüli Gian Maria Volonté alakítja, hátborzongatóan formálja meg a politikai rendőrség vezetőjét, aki szeretkezés közben elvágja a gyönyörű Florinda Bolkan által játszott szeretője torkát és így egy brutális gyilkossá válik. Abban a meggyőződésben, hogy Ő a Hatalom szent és sérthetetlen megtestesítője, szándékosan nyomokat hagy, melyek egyértelműen igazolják a bűnösségét, de pontosan tudja, hogy senki sem fogja kétségbe vonni az igazságszolgáltatásért felelős állampolgár fedhetetlenségét.

Mindent elmond a film lényegéről, az utolsó képkockákon megjelenő Franz Kafka idézet:

„ Bármilyen benyomást is gyakoroljon ránk, ő a törvény szolgája, tehát a törvényhez tartozik, és megússza az emberi ítéletet!”

Az 1971-es év meghozza Vittorio De Sica számára a negyedik Oscar-díjat. A sikert, gazdag pályafutásának utolsó előtti filmjével, Giorgio Bassani, részben önéletrajzi ihletésű, azonos című regénye alapján készült, Il giardino dei Finzi-Contini-val ( Finzi-Continiék kertje ) éri el.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A mű cselekménye Ferrarában játszódik, a II. világháború előtti évekig nyúlik vissza, és a város zsidó közösségének életébe enged bepillantást. Giorgiot a középosztályhoz tartozó fiút, teljesen elvarázsol egy gazdag, előkelő zsidó család, Finzi-Continiék, számára elérhetetlennek tűnő élete. Különleges kapcsolat alakul ki közte és a testvérek, Alberto és Micol között, mély baráti, illetve szerelmi szálak fűzik hozzájuk. A gondtalannak tűnő ifjúságuknak, a faji törvények bevezetése és a deportálások megkezdése vet véget. Az Akadémia mindig is nagyon érzékenyen reagált a történelmi, de legfőképpen a holokauszttal kapcsolatos témákra és a sokkal esélyesebbnek tartott svéd rendező, Jan Troell, The Emigrants című filmje helyett, De Sica művét jutalmazta.

Fellini és az Oscar jelölések, úgy tűnik hébe-hóba hadilábon álltak egymással, mivel sem az 1969-ben készült Fellini-Satyricon, sem a fővárosról festett, groteszk „freskó”, a 1972-es Fellini-Róma, nem lett jelölve a legjobb idegen nyelvű film kategóriájába, viszont az 1973-ban forgatott újabb alkotás, az Amarcord, a következő évben meghozza számára a negyedik szobrocskát.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A rendező kamaszkori éveinek, szinte meseszerű, nosztalgikus felidézése, de ugyanakkor a húszas évek középszerű, provinciális, fasizálódó Olaszországának gyilkos kritikája is. Költői, barokk, szentségtörő, a valóság és a fantázia keveredése, vagyis teljes mértékben „fellinis”, gazdag szuggesztív jelenetekben, melyek minden mozi mániás agyába bevésődtek. Ki ne emlékezne például arra a jelentre, amikor az olasz fasizmus büszkesége, a Rex nevű óceánjáró, éjszaka kivilágítva hajózik el a filmvásznon. Az Amarcord-hoz írta a vílághírű Nino Rota, minden idők egyik legjobb filmzenéjét.

(A képre vagy ide kattintva meghallgathatja a felejthetetlen dallamot)

Federico Fellini néhány hónappal halála előtt, 1993-ban, átvehette az ötödik Oscart is, teljes pályafutását Életműdíjjal jutalmazta az Akadémia.

Az Amarcord diadalát követően, Olaszország egymás után hét filmet jelölt a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára, de nem sikerült egyszer sem nyernie. Olyan alkotások kerültek a szobor előszobájába, mint Dino Riso Profumo di donna ( A nő illata ), Lina Wertmüller Pasqualino Settebellezze ( Seven Beauties ), és Ettore Scola Una giornata particolare ( Egy különleges nap ) című filmje.

Az újabb Oscar-ra 1989-ig kellett várniuk, közben ugyan Bernardo Bertolucci nemzetközi koprodukcióban készült „történelmi képeskönyve” a The last Emperor ( Az utolsó császár ) bezsebelt kilenc Oscar díjat, de a legjobb idegen nyelvű filmnek ítélt szobrot, csak 15 évvel az Amarcord után vehette át olasz rendező, méghozzá a szicíliai születésű Giuseppe Tornatore, a Nuovo Cinema Paradiso-ért ( Cinema Paradiso ).

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A film nem más, mint nosztalgikus tisztelgés a mozi varázsa előtt, tele édes-kesernyés ízekkel. Az elismert rendező Salvatore Di Vita, visszatér gyermekkora színhelyére, a kis szicíliai faluba, és felidézi legkedvesebb emlékeit, amikor 6 éves kisfiúként életre szóló barátságot köt Alfredoval, a helyi mozi, a „Cinema Paradiso” életvidám, középkorú mozigépészével. Tornatore költői vallomása a mozi aranykoráról, a felnőtté válásról, a szerelemről, a hűségről, a kortalan örök barátságról. A főszerepeket Jacques Perrin, Philippe Noiret és a kis Totó szerepében telitalálat, Salvatore Cascio játssza.

A legmeglepőbb, legváratlanabb Oscar-díj, amit valaha olasz film kapott, kétségtelenül Gabriele Salvatores, Mediterrano  című munkájának jutott 1991-ben. A cselekmény 1941 és 1943 között, egy Égei-tengeri kis görög szigeten játszódik és nyolc olasz katonáról szól, akiket ide helyeznek helyőrségi figyelőállásba. A kényszerű együttélésből barátságok, szerelmek szövődnek, észrevétlenül eggyé válnak a sziget lakósaival, és teljes nyugalomban, gondtalanul kihúzzák egészen a fegyverszünetig. A film talán legfőbb erénye, hogy nagy adag humorral van fűszerezve, de ennek ellenére, nem hagyott jelentős nyomot a nemzetközi filmművészet terén.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

A soron következő díjazott viszont meglehetősen mély nyomokat hagyott. Roberto Benigni La vita é bella ( Az élet szép )  című „költeményéről” van szó, amely hét jelölésből, hármat szerzett meg, a legjobb idegen nyelvű filmnek, a legjobb férfi főszereplőnek és a legjobb eredeti filmzenének járó szobrokat vehették át 1999. március 21-én a Los Angeles Music Center-ben.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

Az élet szép világszerte könnyekig hatotta mind a hozzávetőlegesen 50.000 millió nézőjét, az egyszerű olasz kisember, a zsidó származású pincér történetével, akit imádott feleségével és kisfiával együtt deportálnak a németek egy koncentrációs táborba. Szeretné megóvni a gyermek lelkét a háború és a halál borzalmaitól, nem akarja, hogy fiának, ilyen fiatalon csalódnia kelljen az emberi élet szépségeiben, ezért Benigni figurája, Guido, úgy dönt, hogy a szörnyű valóságot egész egyszerűen egy játékká alakítja és ehhez a fantáziáját, és a humorát hívja segítségül. Általában csupa elragadtatott kritikát kapott, de azért számos vélemény bizony kifogásolta, ezt az új megközelítését a holokauszt tragédiájának.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

Benigni alakításáról viszont szinte egyöntetűen mindenkinek az volt a véleménye, hogy  Chaplin-i magasságokig jutott.

Elérkeztünk az olaszok utolsó Oscarjához, ez idáig az olasz mozi és az Oscar-díj közötti elég hosszú „love story” Paolo Sorrentino, La grande bellezza ( A nagy szépség ) című filmjével zárul, 2013 legjobb idegen nyelvű alkotásaként hódította meg az értékes szobrocskát. A mesteri Tony Servillo által megformált, kiábrándult újságíró szemüvegén keresztül, bepillantást nyerünk a római felső tízezer éjszakai életébe. A rendező pimaszul groteszk, kiábrándító képet fest a társasági élet állandó résztvevőiről, de ugyanakkor könnyekig megható Sorrentino tisztelgése a Főváros előtt. Talán már az is bőven elegendő volna, ha a kamera „tekintetét” csupán körbehordozná a városon, kolostorok és parkok, műemlékek és ókori romok, szembe állítva a reménytelenül unott kifejezést sugárzó arcokkal és agyon gyúrt testekkel, az Örök Város szennye és dicsősége hipnotikus és fenséges, így még sosem láthattuk egyetlen rendező tekintetén keresztül sem.

(A címre, a képre, vagy ide kattintva belenézhet a filmbe)

Olaszország idén a május 26-án elhunyt, Claudio Caligari posztumusz filmjét, a Non essere cattivo-t ( Ne légy rossz ) jelölte a legjobb idegen nyelvű film kategóriájába. Minden elismerésünk mellett, mi jövőre egyértelműen egy számunkra sokkal fontosabb filmnek drukkolunk.

Posztjainkat rendezett formában megtalálják a honlapunkon! ITT!

James Bond kedvenc olasz éttermei.

A legújabb James Bond film, a 007 Spectre – A Fantom visszatér, nagy sikerrel tarol világszerte a mozikban, és Őfelsége legtitkosabb ügynöke, ismét a világ legbelevalóbb pasijainak listáját erősíti.

A brit elegancia jelképe, a karizmatikus kém, akit Sam Mendes filmjében megint Daniel Craig kelt életre, autók, öltözködés, no és persze nem utolsósorban a szép nők és az ínycsiklandó ételek vonatkozásában, mindig is stílusteremtőnek számított.

Nagyon sok cikket és könyvet írtak már a híres angol kedvenc ételeiről, a legutolsó mű, beillik akár egy tökéletes étteremkalauznak is, szerzője az amerikai író, Matt Sherman, a címe „ James Bond’s Cousine: 007 Every least meal”. Ebben többek között megtaláljuk azoknak az európai éttermeknek a listáját, melyeket az a „megtiszteltetés” ért, hogy a brit hőst sikerült a gyomrán keresztül meghódítaniuk. Ez alapján, az elkövetkezendő időkben, mindazok, akik nagy James Bond rajongók, de egyúttal élnek-halnak a jó konyhákért is, akár a könyv útmutatásai szerint is szervezhetik utazásaikat, csupa felfedezésre váró helyszín és étterem, ahonnan hazatérve, elmondhatják, hogy sikerült megkóstolniuk az angol kém kedvenc fogásait.

A könyv szerint a 007-es legalább 72 éttermet látogatott végig, melyek között természetesen megtaláljuk az olasz gasztronómia jeles képviselőit is. A teljesség igénye nélkül, keressünk fel néhányat, a legkiemelkedőbbek közül.

Kezdjük rögtön Velencében, a Caffé Floriánnal, amely 1720 december 29-én nyitotta meg ajtaját a vendégek előtt, a Szent Márk téren.

A tulajdonos, Floriano Francesconi eredetileg a „Diadalmas Velence” névre keresztelte, de hamarosan egész egyszerűen csak Florianként kezdik emlegetni a város leghíresebb „kávézóját” hűséges, elmaradhatatlan törzsvendégei, köztük olyan neves személyek, mint Casanova, Goldoni, Canaletto. Bizonyára, amikor 1981-ben, a For Your Eyes Only (nálunk a Szigorúan bizalmas cím alatt futott) egyik jelenetében, James Bond, vagyis akkori megtestesítője, Roger Moore elfogyasztotta itt az Amerikai kávéját, a többi vendéghez hasonlóan, azt érezte, hogy idebent megállt az idő, szigorúan ezüst tálcán szolgálják fel a rendelését, miközben a háttérben, halk élőzene szól.

Talán kicsit a régi szép idők emlékére, a Spectre bemutatóját követően, novemberben és decemberben, minden szerdán este a Florian egy koccintásra invitálja vendégeit, választhatnak a 007-es kedvenc koktéljai közül, a Vodka Martini-tól, a Bond Margaritán át, a Vesper Martini-ig.

Maradjunk még mindig Velencében, miután másik két Bond filmnek is „díszletül” szolgált a lagúnák városa, illetve két emblematikus szállodája, a Hotel Cipriani és a Hotel Danieli.

A Ciprianiban és éttermében a Ristorante Oro-ban, többször is megfordult az angol kém, először 1963-ban a From Russia with Love (Oroszországból szeretettel) című filmben Sean Connery, és úgy látszik a pazar lakosztályok, a lélegzetelállító kilátás, valamint a tipikus velencei specialitások, meggyőzték Bond-ot arról, hogy visszatérjen 2006-ban a Casino Royale-ban, Daniel Craig-gel a főszerepben.

A szálloda egyébként 1958-ban épült, Giuseppe Cipriani volt a megálmodója, aki nem mellékesen a mára fogalommá vált Harry’s Bar atyja is. Az Arany éttermet nemrég varázsolták újjá Adam Tihany erdélyi születésű világhírű belsőépítész tervei alapján, a muránói üvegből készült csillárok, a csodálatos aranyozott mennyezet és a kültéri terasz, amely a jellegzetes kis velencei terecskékre emlékeztet, visszaadják az egész város hangulatának lényegét.

Most „vaporettozzunk” át a Szent Márk tér közelében található Danielibe, vagyis a XIV.században, gótikus stílusban épült Dandolo palotába, melyet 1822-ben vásárolt meg Giuseppe Dal Niel, aki átalakítatta szállodává.

Jóval a mi 007-esünk előtt tiszteletét tette itt többek között Goethe, Marcel Proust, Honoré de Balzac, Wagner, Jean Cocteau, Claude Debussy, George Sand, Shelley, sőt még Dickens is.

A szálloda Dandolo bárja és a Palota legfelső emeletén található Terrazza Danieli étterem, ahonnan páratlan kilátás nyílik a Canal Grandéra, két James Bond filmben tűnik fel.

Első alkalommal az 1979-es Moonraker – Holdkelte címűben Roger Moore kortyolgatja itt a ház cocktail-ját, a Vesper Martinit,

természetesen rázva és nem keverve készítik, és kimondottan az ő tiszteletére kreálták, majd 2006-ban a Casino Royale-ban, Craig is úgy dönt, hogy a Cipriani után, beugrik a Danielibe is, mivel elődje annyit áradozott már neki a remek konyhájukról.

Elhagyjuk Velencét és a varázslatos, lenyűgöző Cortina d’Ampezzo felé vesszük az irányt, kihagyhatatlan helyszíne a már említett For Your Eyes Only című filmnek. Lehetetlen nem felismerni a fényűző Miramonti Majestic Grand Hotel-t, abban a jelenetben, amikor a 007-es szerepében Roger Moore kihajol a 300-as szoba erkélyéről, hogy megcsodálja a Dolomitok fantasztikus látványát. Nem éppen szerénynek mondható vacsoráját pedig a Habsburg stílusú „Bálteremben” szolgálták fel számára.

Szerencsére Bondnak volt egy fontos találkozója az Olimpiai jégstadionban is, amely 1952 és 1955 között épült, itt tartották az 1956-ban megrendezett VII. Téli Olimpiai játékok nyitó és záró ünnepségét és nem mellékesen, isteni forralt bort lehet kapni a korcsolyapálya melletti kis bárban. James okvetlenül meg akarta kóstolni és el is szürcsölgetett belőle egy jó nagy bögrével.

Egy Bond étteremtúra során kihagyhatatlan helyszín Milánó, egyszerűen imádta a város „egzotikus gyönyöreit”, ahogy ezt megfogalmazza John Pearson, az 1973-ban megjelent, „ A 007-es életrajza” című könyvében. Még csak halvány kísérletet sem tett arra, hogy elmerüljön a „fene sok kultúrában és régiségekben”, mint általában ezt szokás tenni Itáliában, hanem úgy döntött, Ő e helyett élvezni fogja az életet. Szerette a milánóiakat, csodálta hatalmas, gyors autóikat, az elkényeztetett, elegáns nőket, és persze rajongott Milánó jobbnál-jobb éttermeiért.

Egyik kedvenc helyén, az 1899-ben egy pisai borkereskedő által alapított Trattoria da Giannino-ban, articsókát, borjúcsülköt milánói módra (ossobuco alla milanese), gorgonzolát és grappát rendelt. Az eredeti étterem ma már sajnos nem létezik, csak a márkanevet vitték tovább az új tulajdonosok.

Bond másik két „törzshelye”, szerencsére még manapság is tárt karokkal várja vendégeit.

Tudjuk jól, hogy a 007-es milyen nagyszerű borszakértő, de nem jön zavarba akkor sem, ha mondjuk egy üveg pezsgőt kell kiválasztania, akár egy szállodai szoba frigobárjából, hogy koccinthasson vonzó svájci kolléganőjével. Azt azonban rögtön hozzá kell tennünk, hogy a fent nevezett hűtő, Milánó egyik legelőkelőbb hoteljában található, a Westin Palace-ban.

Ne feledkezzünk meg a szálloda étterméről sem, amely nagyon „testhezállón” Casanova nevét viseli és a mediterrán konyha specialitásait kínálja.

Nem véletlenül kóstolja meg a Galleria Vittorio Emanuele II. rejtett kincsének, az 1884-ben Virgilio Savini által megálmodott, kicsi, ám annál jelentősebb Savini étteremnek az ebéd menüjét, amely előételből, risottoból és egy szelet csokitortából állt. Ezen kívül ennek a helynek Bond számára volt még egy rendkívüli vonzereje, nemcsak remek a konyhája, hanem étkezés közben, legeltethette a szemét a le-föl sétáló hölgyeken, akik szerinte a világon a legelegánsabbak.

Végezetül, persze nem utolsósorban, hova máshova is mehetnénk, mint Rómába.

A már többször emlegetett For Your Eyes Only-ban hősünk a fővárosban köt ki, egész pontosan a Dolce Vita nevezetes színhelyén, a Via Veneton, 1906 óta vendégeket fogadó, Westin Excelsior Hotel kávézójában, a Café Doney-ban, ahol Negroni cocktailt iszik, dupla Ginnel.

Sajnos arra nem volt elég ideje, hogy megkóstolja a római konyha fogásait, a Doney étteremben, de ezt a mulasztását hamarosan pótolta, méghozzá a Casina Valadier-ben.

A kis „házikó”, a Pincio dombon, a Villa Borghese szívében található, a híres olasz építész Giuseppe Valadier tervei alapján épült, 1816 és 1837 között.

Az nem derül ki mit evett vacsorára, de abban biztosak lehetünk, hogy fergeteges gasztronómiai élményben lehetett része, főleg, ha megízlelte a hely specialitásait, mint például a római módon elkészített articsókát, vagy a spagettit koktélparadicsommal, valamint a padlizsánba és cukkini virágba göngyölt burrata sajtot.

Róma központjában, méghozzá a páratlan szépségű Piazza Navonán, a Tre Scalini étterem tulajdonosa 200 éve, 1815. január 4.-én kapta meg a működési engedélyt.

A mindig késésben lévő 007-es, itt is csupán egy kávét tudott meginni és máris rohant tovább, hogy üldözőbe vegye a „rossz fiúkat”, de talán most, legújabb filmjében, a 007 Spectre-ben, miután a gyönyörűséges özvegy, Monica Bellucci megmentése érdekében, lélegzetelállító jelenetsorban, végig száguldozik szinte az egész városon, lesz végre lehetősége kicsit lazítani és elkölteni egy nyugodt vacsorát a világ egyik legcsodásabb terén.

Amennyiben fel szeretné hívni valamelyik ismerőse figyelmét erre a posztra, küldje el a képet ide, vagy a fenti képre kattintva képeslap formájában.

A posztjaink rendezetten megtalálhatóak a honlapunkon

 http://izek-muveszete.lapunk.hu/ .

A hozzám hasonló Olaszország mániás „őrültek” bizonyára ezen a nyáron is felkerekedtek és begyűjtött egy csomó új élményt, felfedeztek rejtett kincseket, eldugott kis városkákat, térségeket. A kalandozásokat persze vétek lenne abbahagyni, hiszen egy-egy őszi hétvégén is bátran útra kelhetünk, mivel a „Csizma” a kifogyhatatlan meglepetések tárháza. Közeledik Mindenszentek és Halottak napja, sokan gyertyát, mécses gyújtanak, felekezetektől függetlenül, ez az elhunytakról való megemlékezés ünnepe.

Ha úgy döntenek, hogy ezt a néhány napot is Itáliában töltik, de azért szeretnének elhunyt szeretteikről méltóképpen megemlékezni, nem is választhatnának erre alkalmasabb helyszínt, mint valamelyik csodaszép temetőt, melyet lehet, hogy egyébként nem keresnének fel, pedig higgyék el, mindegyik megér egy külön látogatást is. Minden egyes alkalom, amikor „felkeressük” a halottainkat, sokszor csak ürügyül szolgál arra, hogy tegyünk egy kissé melankolikus sétát, ezeken a művészettel teli helyszíneken és ez talán még fokozottabban jellemző az olasz temetőkre. Szeretném bemutatni Olaszország „halotti művészetének” szerintem legszebb példáit.

Kezdjük mindjárt Velencével a San Michele-szigeten található temetővel, melynek rögtön a bejáratánál megcsodálhatjuk a San Michele in Isola templomot, Mauro Corducci építészmester alkotta 1468-1497 között, korai reneszánsz stílusban.

Szent Mihály arkangyalnak, a lelkek mérlegelőjének tiszteletére szentelték fel. Az épület fehér és halványszürke isztriai márványból készült. A templom mellett áll a gyönyörű, hófehér kupolás Cappella Emiliani (1530), valamint a XV.században épült kolostor. A San Michele-sziget csupán 1807 óta, Velence francia meghódítása után lett temető, amikor Bonaparte Napóleon elrendelte, hogy a városban található számos temetkezési helyet, járványügyi okokból, fel kell számolni, mivel addig a halottakat gyakran ugyanazok alá a terek alá temették, ahol az ivóvízgyűjtő ciszternák is voltak.

A sírkert több parcellából áll a különböző felekezetű elhunytak sírjai számára, azonban túl kicsinek bizonyult és alig száz év alatt betelt. Napjainkban már csak a híresebb emberek végső nyughelyét hagyják érintetlenül. San Michele-szigetén sok neves orosz művész lelte meg örök békéjét, többek között Szergej Gyagilev, az Orosz Balett megalapítója és Igor Sztravinszkij zeneszerző is.

A következő állomásunk legyen a milánói Cimitero Monumentale, amely több mint egy egyszerű temető, nevezzük inkább egy rendkívüli Szabadtéri Múzeumnak.

Mintha a 900-as évek legnagyobb szobrászai közül néhányat, azzal bíztak volna meg, hogy a halál meglehetősen érzékeny témáját, dolgozzák fel számtalan, különlegesebbnél különlegesebb műalkotásban. Már a méreteit tekintve is lenyűgöző, közel 250.000 négyzetméteren terül el, a nyugalom, a béke és a csend oázisa. Nagy tévedés, ha azt képzeli valaki, hogy ez a temető nyomasztó, szomorú hely, sőt kimondottan kellemes időtöltés a felfedezése. A temetőt Carlo Maciachini építész tervezte, meglehetősen eklektikus stílusban, ötvözve a bizánci, a gótikus és a román építészeti sajátosságokat. A munkálatok 1864-ben kezdődtek, és 1866 végén avatták fel ünnepélyes keretek között. A temető főbejárata a Famedio, más néven a Hírességek Csarnoka, neo-középkori stílusban, márványból és téglából felhúzott hatalmas építmény. Eredetileg templomnak szánták, de a XIX.század második felétől, Milánó és Olaszország híres halottainak temetkezési helyéül szolgál, többek között itt nyugszik Alessandro Manzoni, az olasz romantika megteremtője, az irodalmi Nobel-díjas Salvatore Quasimodo, és Francesco Hayez festőművész is.

A Cimitero Monumentálét több jól ismert, tehetős család, dinasztia is nyughelyül választotta, emlékműveket, kriptákat emeltettek, szemmel láthatólag igyekeztek túltenni egymáson. Ezek közül is kiemelkedik a Campari család sírboltja, akiknek a nevét a jellegzetes, kesernyés ízű aperitif ital tette világhírűvé. Ők egy lenyűgöző méretű, bronzból készült „Utolsó Vacsora”szoborkompozíciót csináltattak 1935-ben, a kor jeles művészével, Giannino Castiglionival.

Feltétlenül érdemes felkeresni a világhírű karmester, Arturo Toscanini, az iparmágnás Pirelli család és az egyik legjelentősebb könyvkiadó, a Feltrinelli család kriptáját is.

Maradjunk még mindig Észak-Olaszországban, ha esetleg Genova felé visz az utunk, feltétlenül tegyünk egy sétát a Staglieno temetőben.

Genova neoklasszikus arculatának atyja, Carlo Barabino kapja a megbízást a tervek elkészítésére, de hirtelen bekövetkezett halála miatt, az egyik tanítványa, Giovanni Battista Resasco irányításával kezdődnek el a munkálatok 1844-ben és habár 1851-ben megnyitják, csupán az 1870-es, 80-as években fejezik be. Nemzeti, sőt nemzetközi mintája lett a temetőépítészetnek, egyesítve a mediterrán hagyományokat hordozó, neoklasszicista vonásokat, a naturalista jegyekkel. Az idő múlásával, a Staglieno temető egyre inkább a legkülönfélébb műemlékek, szobrok, domborművek szabadtéri „galériájává” vált.

Itt nyugszik Giuseppe Mazzini, olasz filozófus, politikus, szabadságharcos, a Risorgimento atyja, a város nevezetes szülötte.

Rómában járva kihagyhatatlan, hogy végiglátogassuk a korai keresztények temetkezési helyeit, a Catacombákat, és érdemes kiruccanni a monumentális méretű Campo Verano temetőbe is, de én most inkább a kevésbé ismert Cimitero Acattolicoról, a Protestáns Temetőről ejtenék pár szót. A Testacccio negyedben található, az Aurelianus-féle fal mentén, Cestius piramisa közelében.

„ Akár még bele is tudnánk szeretni a halálba, olyannyira, hogy az a gondolatod támad, mindenkinek egy ilyen bájos helyen kéne nyugodnia!”

Ezeket a sorokat Shelley írta a római Protestáns temetőről, nem sokkal azelőtt, hogy belefulladt volna a tengerbe Toszkána partjainál. A temetését jó barátja Byron rendezte meg, testét a tengerparton elégették, de a hamvait itt helyezték örök nyugalomra.

Ebben a magasztos csöndben együtt alusszák örök álmukat különböző fajú, korú, vallású, más-más nemzethez tartozó személyek, de mindannyiuknak, akik fenyők, ciprusok, babérok, mirtuszok és vadrózsák között pihennek, hosszabb-rövidebb ideig, abban a szerencsében lehetett részük, hogy az Örök Városban élhettek. A római Protestáns temető, Európa egyik legrégebbi, még ma is működő temetője, 1716 óta van használatban, több mint 4000-en nyugszanak itt, köztük nagyon sok világhírű író, költő, festő, szobrász, történész, diplomata, tudós, leginkább németek és angolok, de számos amerikai, skandináv, orosz, görög, sőt temettek ide buddhista, iszlám, zoroaszter vallású személyiségeket is.

A már említett Shelley-n kívül, érdekes módon, az angol romantikus költészet másik jelentős képviselője, John Keats is Itáliában hunyt el, és a Protestáns temetőben találjuk az Ő sírját is.

Bármennyire meglepő, Antonio Gramsci, olasz marxista teoretikus és forradalmár, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója is itt nyugszik, talán éppen azért, mivel élete, pályafutása, tevékenysége miatt, bizonyos értelemben „idegennek” számított a saját Hazájában.

Hamarosan folytatjuk utunkat Dél-Olaszország felé.

Tradicionális "öt fogásos", olasz menüajánlatunk.

Heti menüajánlat.Heti menünk megkóstolható a DiVino Porcsello sonkabárban 2013. 10. 07. és 2013. 10. 13. között.

A címet itt találja.

Heti menüajánlatunkban

Előételként: Bufala mozzarella koktél

A receptet ide, vagy a képre kattintva tekintheti meg.

Első fogás: Fettuccine kolbásszal és póréhagymával

A receptet ide, vagy a képre kattintva tekintheti meg.

Halétel: Szardella torta cukkinivel

A receptet ide, vagy a képre kattintva tekintheti meg.

Húsétel: Szűzpecsenye friss szilvával

A receptet ide, vagy a képre kattintva tekintheti meg.

Édesség: Szilvás tiramisú

A receptet ide, vagy a képre kattintva tekintheti meg.

Jó étvágyat!