A hozzám hasonló Olaszország mániás „őrültek” bizonyára ezen a nyáron is felkerekedtek és begyűjtött egy csomó új élményt, felfedeztek rejtett kincseket, eldugott kis városkákat, térségeket. A kalandozásokat persze vétek lenne abbahagyni, hiszen egy-egy őszi hétvégén is bátran útra kelhetünk, mivel a „Csizma” a kifogyhatatlan meglepetések tárháza. Közeledik Mindenszentek és Halottak napja, sokan gyertyát, mécses gyújtanak, felekezetektől függetlenül, ez az elhunytakról való megemlékezés ünnepe.

Ha úgy döntenek, hogy ezt a néhány napot is Itáliában töltik, de azért szeretnének elhunyt szeretteikről méltóképpen megemlékezni, nem is választhatnának erre alkalmasabb helyszínt, mint valamelyik csodaszép temetőt, melyet lehet, hogy egyébként nem keresnének fel, pedig higgyék el, mindegyik megér egy külön látogatást is. Minden egyes alkalom, amikor „felkeressük” a halottainkat, sokszor csak ürügyül szolgál arra, hogy tegyünk egy kissé melankolikus sétát, ezeken a művészettel teli helyszíneken és ez talán még fokozottabban jellemző az olasz temetőkre. Szeretném bemutatni Olaszország „halotti művészetének” szerintem legszebb példáit.

Kezdjük mindjárt Velencével a San Michele-szigeten található temetővel, melynek rögtön a bejáratánál megcsodálhatjuk a San Michele in Isola templomot, Mauro Corducci építészmester alkotta 1468-1497 között, korai reneszánsz stílusban.

Szent Mihály arkangyalnak, a lelkek mérlegelőjének tiszteletére szentelték fel. Az épület fehér és halványszürke isztriai márványból készült. A templom mellett áll a gyönyörű, hófehér kupolás Cappella Emiliani (1530), valamint a XV.században épült kolostor. A San Michele-sziget csupán 1807 óta, Velence francia meghódítása után lett temető, amikor Bonaparte Napóleon elrendelte, hogy a városban található számos temetkezési helyet, járványügyi okokból, fel kell számolni, mivel addig a halottakat gyakran ugyanazok alá a terek alá temették, ahol az ivóvízgyűjtő ciszternák is voltak.

A sírkert több parcellából áll a különböző felekezetű elhunytak sírjai számára, azonban túl kicsinek bizonyult és alig száz év alatt betelt. Napjainkban már csak a híresebb emberek végső nyughelyét hagyják érintetlenül. San Michele-szigetén sok neves orosz művész lelte meg örök békéjét, többek között Szergej Gyagilev, az Orosz Balett megalapítója és Igor Sztravinszkij zeneszerző is.

A következő állomásunk legyen a milánói Cimitero Monumentale, amely több mint egy egyszerű temető, nevezzük inkább egy rendkívüli Szabadtéri Múzeumnak.

Mintha a 900-as évek legnagyobb szobrászai közül néhányat, azzal bíztak volna meg, hogy a halál meglehetősen érzékeny témáját, dolgozzák fel számtalan, különlegesebbnél különlegesebb műalkotásban. Már a méreteit tekintve is lenyűgöző, közel 250.000 négyzetméteren terül el, a nyugalom, a béke és a csend oázisa. Nagy tévedés, ha azt képzeli valaki, hogy ez a temető nyomasztó, szomorú hely, sőt kimondottan kellemes időtöltés a felfedezése. A temetőt Carlo Maciachini építész tervezte, meglehetősen eklektikus stílusban, ötvözve a bizánci, a gótikus és a román építészeti sajátosságokat. A munkálatok 1864-ben kezdődtek, és 1866 végén avatták fel ünnepélyes keretek között. A temető főbejárata a Famedio, más néven a Hírességek Csarnoka, neo-középkori stílusban, márványból és téglából felhúzott hatalmas építmény. Eredetileg templomnak szánták, de a XIX.század második felétől, Milánó és Olaszország híres halottainak temetkezési helyéül szolgál, többek között itt nyugszik Alessandro Manzoni, az olasz romantika megteremtője, az irodalmi Nobel-díjas Salvatore Quasimodo, és Francesco Hayez festőművész is.

A Cimitero Monumentálét több jól ismert, tehetős család, dinasztia is nyughelyül választotta, emlékműveket, kriptákat emeltettek, szemmel láthatólag igyekeztek túltenni egymáson. Ezek közül is kiemelkedik a Campari család sírboltja, akiknek a nevét a jellegzetes, kesernyés ízű aperitif ital tette világhírűvé. Ők egy lenyűgöző méretű, bronzból készült „Utolsó Vacsora”szoborkompozíciót csináltattak 1935-ben, a kor jeles művészével, Giannino Castiglionival.

Feltétlenül érdemes felkeresni a világhírű karmester, Arturo Toscanini, az iparmágnás Pirelli család és az egyik legjelentősebb könyvkiadó, a Feltrinelli család kriptáját is.

Maradjunk még mindig Észak-Olaszországban, ha esetleg Genova felé visz az utunk, feltétlenül tegyünk egy sétát a Staglieno temetőben.

Genova neoklasszikus arculatának atyja, Carlo Barabino kapja a megbízást a tervek elkészítésére, de hirtelen bekövetkezett halála miatt, az egyik tanítványa, Giovanni Battista Resasco irányításával kezdődnek el a munkálatok 1844-ben és habár 1851-ben megnyitják, csupán az 1870-es, 80-as években fejezik be. Nemzeti, sőt nemzetközi mintája lett a temetőépítészetnek, egyesítve a mediterrán hagyományokat hordozó, neoklasszicista vonásokat, a naturalista jegyekkel. Az idő múlásával, a Staglieno temető egyre inkább a legkülönfélébb műemlékek, szobrok, domborművek szabadtéri „galériájává” vált.

Itt nyugszik Giuseppe Mazzini, olasz filozófus, politikus, szabadságharcos, a Risorgimento atyja, a város nevezetes szülötte.

Rómában járva kihagyhatatlan, hogy végiglátogassuk a korai keresztények temetkezési helyeit, a Catacombákat, és érdemes kiruccanni a monumentális méretű Campo Verano temetőbe is, de én most inkább a kevésbé ismert Cimitero Acattolicoról, a Protestáns Temetőről ejtenék pár szót. A Testacccio negyedben található, az Aurelianus-féle fal mentén, Cestius piramisa közelében.

„ Akár még bele is tudnánk szeretni a halálba, olyannyira, hogy az a gondolatod támad, mindenkinek egy ilyen bájos helyen kéne nyugodnia!”

Ezeket a sorokat Shelley írta a római Protestáns temetőről, nem sokkal azelőtt, hogy belefulladt volna a tengerbe Toszkána partjainál. A temetését jó barátja Byron rendezte meg, testét a tengerparton elégették, de a hamvait itt helyezték örök nyugalomra.

Ebben a magasztos csöndben együtt alusszák örök álmukat különböző fajú, korú, vallású, más-más nemzethez tartozó személyek, de mindannyiuknak, akik fenyők, ciprusok, babérok, mirtuszok és vadrózsák között pihennek, hosszabb-rövidebb ideig, abban a szerencsében lehetett részük, hogy az Örök Városban élhettek. A római Protestáns temető, Európa egyik legrégebbi, még ma is működő temetője, 1716 óta van használatban, több mint 4000-en nyugszanak itt, köztük nagyon sok világhírű író, költő, festő, szobrász, történész, diplomata, tudós, leginkább németek és angolok, de számos amerikai, skandináv, orosz, görög, sőt temettek ide buddhista, iszlám, zoroaszter vallású személyiségeket is.

A már említett Shelley-n kívül, érdekes módon, az angol romantikus költészet másik jelentős képviselője, John Keats is Itáliában hunyt el, és a Protestáns temetőben találjuk az Ő sírját is.

Bármennyire meglepő, Antonio Gramsci, olasz marxista teoretikus és forradalmár, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója is itt nyugszik, talán éppen azért, mivel élete, pályafutása, tevékenysége miatt, bizonyos értelemben „idegennek” számított a saját Hazájában.

Hamarosan folytatjuk utunkat Dél-Olaszország felé.