Tészta, film, sztárok

A tészta-, az olasz konyha megjelenése a XX. századi filmművészetben

II.

Az érzelmek

Képkocka Bernardo Bertolucci XX. Század című filmjéből

Az előző részben azokat a filmeket vettük „górcső alá”, amelyek az olasz konyha egyik kiemelkedően fontos elemét, a tésztát igyekeztek felhasználni, hol negatív, hol pozitív jelképként. Leginkább a szegénység, a nyomor megjelenítése volt a cél, főként a II. világháborút követő években, olykor saját maguk kifigurázásának eszköze lett, míg végül eljutottunk oda, hogy a tészta, a tészta fogyasztása, az olasz „csodának” vagyis a gazdasági fellendülésnek köszönhetően, átalakul pozitív szimbólummá, a legnagyobb filmcsillagok fényképeztetik magukat, amint éppen készítik, illetve fogyasztják a taljánok nemzeti eledelét.

A mostani bejegyzésben az érzelmek és a tészta kapcsolatáról szeretnék kicsit elmélkedni. Lényegében arról, hogy kiváló művészek, rendezők, milyen csodálatos módon tudják felhasználni ezt az egyszerű ételt, a legkülönfélébb érzelmek megjelenítésére.

Elsőként vegyük ismét a nagy mesélő, Federico Fellini egyik örökérvényű alkotását, a Róma című moziját.

Az 1972-ben forgatott film, lényegében Fellini szemén keresztül mutatja be Rómát, az Örök Várost, múltban és jelenben játszódó epizódok segítségével.

Ez egy szerelemi vallomás, több jelenetben, maga a „mester” is felbukkan, annál is inkább, mivel a saját élettörténetének elemeit is beleszövi a cselekménybe.

Amikor 1938-ban a fiatal Fellini megérkezik Itália fővárosába, akkor még itt is ugyanazok a szokások fogadják, persze már egy nagyvárosra jellemző környezetben, mint amilyeneket megfigyelhetünk a poszt elején látható fotón, Bernardo Bertolucci XX. Század című filmjében, az olasz vidékre jellemző közös étkezési jelenetekben.

Ha a néző nem tudná, hol is játszódik a film, a spagetti egyértelműen elhelyezi a történetet, azt persze még nem lehet sejteni, hogy Róma a cselekmény helyszíne, azt azonban már bizton állíthatjuk, hogy Itália. Külön fejezetet érdemelne annak bemutatása, hogy a zseniálisabbnál zseniálisabb filmalkotók, miként ábrázolják az olaszokra, annyira jellemző nagy családi lakmározásokat. Nézzük meg például azt a szeretettel teli mozdulatot, ahogy a kép közepén látható fiatalember átöleli az idősebb hölgyet.

Fellini filmművészetét, többek között, ezek az egészen egyszerű ábrázolási eszközök teszik igazán naggyá.

Mi más fejezné ki leginkább a rendező viszonyát sokunk kedvenc városához, mint a hangulatos utcai vacsorázós jelenetsor egy következő képkockája, amelyen az „ifjú Fellini” látható, akinek az arcáról boldogság, megnyugvás, biztonságérzet árad, a vidéki fiatalember megkönnyebbült, mert a fővárosban nyitott emberekre talált, akik befogadták, és szeretettel veszik őt körül.

Bertolucci XX. Század című filmje nagyon hosszú történelmi korszakot ölel át. A poszt elején, a század első éveit ábrázoló filmkockán, de még az 1938-ban játszódó jelentben is megfigyelhető, hogy a vidék Olaszországában, legyen az akár szegényebb, vagy módosabb, a nők még nem ülnek egy asztalnál a férfiakkal.

Bernardo Bertolucci XX. Század

Fellini-Rómájában viszont, már együtt foglal helyet mindenki az asztal körül.

Természetesen ezeket a képi megfogalmazásokat, nem csak az olasz alkotók használják gondolataik, érzelmeik kifejezésére.

A huszadik század talán egyik legmeghatározóbb filmtrilógiájában, Francis Ford Coppola The Godfather – A Keresztapa – című remekében is, talán kis túlzással, de főszerepet kap az olasz konyha megjelenítése. Érzékeltetni lehet vele származást, gyökereket, tragédiákat, sikereket, örömöt, bánatot.

Nézzük a kezdetektől a csúcspontig, a szerelem megjelenítéséig.

A bevándorló olasz család gyötrelmes életét bemutató jelenetsorok, mély érzelmeket kifejező pillanatai is, az asztal körül játszódnak. A szicíliai származású „keresztapa”, a fiatal Vito Corleone kalandos úton megérkezik Amerikába, telnek az évek, családot alapít, szeretteit megpróbálja tisztességesen eltartani, de kidobják a munkahelyéről a helyi –korábbi- maffiafőnök miatt. Sehol máshol nem talál vigaszt, csak a felesége mellett, a szegényes vacsoraasztalnál, szinte sugárzik a szeretet a filmvászonról. Ettől már csak az a néhány képkocka emlékezetesebb, amikor főszereplőnk egy szem körtét hoz a feleségének, amit akkurátus mozdulattal helyez el az asztalon.

Ez a végtelenül egyszerű jelenet, ez a hétköznapi gesztus, annyi érzelmet fejez ki, amit más alkotók sokszor egy egész film alatt sem képesek ábrázolni.

Ne felejtsük el, hogy ez egy angol nyelvű film, a rendező folyamatosan késztetést érez a dramaturgiailag nagyon fontos származás, az olasz eredet bemutatására, éppen ezért folyamatosan felhasználja az már oly sokszor emlegetett tésztát.

A „pasta” akkor sem hiányozhat az asztalukról, amikor már egy egész maffia klánt irányítanak és jómódban élnek. Csipkekendő kerül a nyakba, de nem veszítik el az identitásukat, a kötődésüket az óhazához.

Az érzelmek megnyilvánulására még számtalan példát találunk ebben a remekműben.

A Keresztapa legkisebb fia, Michael Corleone háborús hős, akit kitüntettek, mintapolgár egészen addig, amíg apja ellen gyilkossági kísérletet nem hajtanak végre. Miután bosszút áll az apját ért támadás miatt, menekülni kényszerül, és visszatér a gyökerekhez, Szicíliába.

Apja szülőfalujában, Corleonéban bujkál, a helyi Don védelme alatt, itt ismerkedik meg egy fiatal olasz lánnyal, akibe beleszeret. A kor szigorú szokásai szerint kezd el udvarolni szerelmének.

A lánykérés alkalmával összejön az egész család, hol is másutt, mint a terített az asztalnál.

Nézzük ezt a remekbe szabott jelenetet, ahol túl a rendezői zsenin, külön említést érdemel a színészi játék, az a finom, szinte félszeg mozdulat, ahogy a főszereplőnk -Al Pacino-, tisztelete jeléül bemutatkozik a család minden egyes tagjának, miközben kedvese, a nagynénik (kér remek karakter) árgus tekintetétől kísérve, áhítattal figyeli szerelmét jó távolról.

Már-már azt hihetjük, nem fokozható tovább az érzelmek megjelenítés, pedig mekkora tévedés! Michael Corleone lánya, Mary és unokaöccse Vincent”Vinnie” Mancini-Corleone között szerelem szövődik, annak ellenére, hogy unokatestvérek. A kettejük között kibontakozóban lévő érzelmeket, az immár filmtörténeti szempontból is híressé vált, gnocchi gyúrásos jelenettel ábrázolja a rendező.

A szerelem vérpezsdítően erotikus, de egyúttal kimondhatatlanul finom képi megfogalmazásának lehetünk szemtanúi. Az összefonódó ujjak, a két kéz együttes, ritmikus mozgása, szinte már egy szerelmi aktusnak felel meg, és még csak a 12-es karikát sem kellet kitenni. És ha valaki véletlenül csak e képsorok alatt kapcsolódott volna be a filmbe, akkor is azonnal rájön, hogy itt bizony olyan fiatalok készítik ezeket az étvágygerjesztő gnocchikat, akiknek biztosan van valami közük Itáliához.

Beszéltünk egy rendező város iránti rajongásáról, a családon belüli szeretet, összetartozás megjelenítéséről, magáról a szerelemről, de még nem volt szó szomorúságról, elkeseredésről, és az ebből kinövő újabb szerelemről.

Rém egyszerű dolgom van, mivel Sandra Nettelbeck megrendezte a Bella Martha – olasz címe Ricette d’amore (igazaból az olasz címet érdemes lefordítani, Szerelmi receptek) – című filmet, amely mesterien mutatja be, szinte kizárólag képi eszközökkel, ezeket az érzelmi folyamatokat..

A történet igen egyszerű, a munkájára a végtelenségig igényes, precíz egyedül élő, mesterszakácsnő, a film női főszereplője, aki igazából csak a Haute Cuisine-t hajlandó elfogadni és elismerni, váratlanul, testvére halála miatt, szembe találja magát egy addig számára teljesen idegen élethelyzettel, gondoskodnia kell unokahúgáról.

A kilenc éves kislányt magához veszi, ami gyökeresen felforgatja az életét, hiszen a gyermeket rettenetesen megviseli édesanyja elvesztése. A gondokat tetézi, hogy az étterem, ahol dolgozik, felvesz egy olasz szakácsot, aki sokkal inkább az olasz konyha híve, nem igazán nagy rajongója a végtelenül kifinomult francia ételeknek.

Ebből az igen összetett konfliktushelyzetből bontakozik ki szépen lassan úgy a cselekmény, mint az érzelmek kavalkádja.

Az alaphelyzet, elutasítás. A munkatársak már elfogadták, a vidám, könnyed olasz szakácsot – kezében a spagetti – de főszereplőnőnk, még duzzog, durcás, foggal-körömmel ellenáll.

Martha képtelen dűlőre jutni unokahúgával, a kislány nagyon elkeseredett, azt hiszi, hogy az egész világ, így nagynénje is, ellene van, nem akar enni, nem akar élni. A bohókás olasz szakácsunk, aki láthatóan, jobban ért a gyerekek nyelvén, próbálja vigasztalni.

Ami lényegében sikerül is, hiszen végre a kislány is hajlandó valamit megkóstolni, valamit enni, méghozzá nem más, mint egy tányér spagettit.

Az egymást követő képkockákon egy valóságos érzelmi vihar vonul át, a teljes elkeseredettségtől, reményvesztettségtől, kilátástalanságtól az elfogadásig, a megnyugvásig, a remény felvillanásáig. És mindezt egy tál egyszerű spagettivel tudta elmesélni a rendező.

Főszereplőnk, ha már meghódította a kislányt, nem áll meg félúton, hiszen érzi, hogy Martha ellenséges viselkedése mögött, egy csodálatos, „megszelídítendő”, szerethető nő szunnyad.

Három alapvető dolgot kell elfogadtatnia vele, előbb azt, hogy ő egy olasz bevándorló, majd ráébreszteni arra, hogy nem feltétlenül a Haute cuisine a világ közepe, de elsősorban és mindenekelőtt, saját magát. Nyilván ez egy folyamat, amelyen a film fantasztikus módon, szépen lépésről-lépésre végigvezet minket, nézőket is.

Ebben a jelenetben, a kislány részéről még van némi ellenállás, de már nagynéni és unokahúg együtt készítik a tésztát.

Majd eljutunk a csúcspontig, a három főszereplőnk együtt vacsorázik.

Milyen érdekes, megint csak kezek és tészta!

És megint csak egy szerelem születése!

Azért a rendező, a film csúcspontja előtt, nem mulasztja el érzékeltetni a nézővel, hogy mennyire fontos Mario számára a származására, olasz mivolta, és ehhez egy mindannyiunk által ismert, gyerekkorunkban sokat játszott játékot, a marokkót használja fel. Természetesen ők nem pálcikákkal, hanem tésztákkal játsszák.

Nézzük meg itt is a mozdulatokat, a gyökereire egy végtelenül büszke olasz szakácsot látunk.

A film záró képkockái már a teljes behódolást, a teljes elfogadást tükrözik. Martha feladja korábbi életét, korábbi elveit, és egy számára sokkal vonzóbb, könnyedebb életet választ, a szeretett férfi oldalán. Hol másutt tudna ilyen önfeledten nevetni, mint egy olasz család terített asztalánál.

Hát ennyit a bánatról, szerelemről, szeretetről, vonzalomról, egyszóval érzelmekről.

Talán sikerült bebizonyítani, hogy az olasz „konyhaművészet”, sokkal több egyszerű ételkészítésnél. Ez egy nagyon is szerethető életérzés, egy életforma.

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy sokan vagyunk elkötelezett hívei!

Az előző részt elolvashatja itt, vagy itt.

(A bejegyzéseink megtalálhatóak rendezetten a honlapunkon: izek-muveszete.lapunk.hu/ )