Italia: Az ízek művészete! A művészetek íze!

Az elmúlt pár hétben bizonyára mindenkinek bőségesen kijutott melegből, napfényből, csak irigyelni tudom azokat, akik vízpart közelében tölthették ezeket a tikkasztó napokat.

Legutóbbi közös kalandozásunk után, gondoltam inkább a passzív pihenésre vágyik a lelkes utazó, de mivel közeledik a vénasszonyok nyara, úgy érzem most már kicsit beljebb is lehet merészkednünk a tengerpartról, anélkül, hogy nézelődés közben esetleg hőgutát kapnánk.

Ha már éppen az etruszk partszakaszon hagytam Önöket „lazsálni”, maradjunk még ezen a vidéken egy rövid ideig. Nem is kell messzire mennünk a tengertől, mindössze 10 kilométerre rögtön belebotlunk, illetve egy domb tetején megpillantjuk a térség egyik legszebb városkáját Campiglia Marittimát.

 A helynévvel legelőször egy 1004-re datálható dokumentumban találkozunk, amelyben, mint Campilla szerepel, ami a latin campus-ból ered.

Még mielőtt nagyon meglepődnének, természetesen ezen az ősi hagyományokkal rendelkező vidéken is találtak olyan régészeti leleteket, melyek azt bizonyítják, hogy már az etruszk és római időkben is lakott terület volt. Itt a Val di Cornia szívében, az ásványkincsekben gazdag föld teremtette meg az alapját a fémbányászatnak és fémmegmunkálásnak, ennek nyomait ma a Campiglia mögött kb. 450 hektáron elterülő San Silvestro Régészeti-bányatörténeti parkban tekinthetjük meg.

Rácsodálkozhatunk arra, hogy már az i. e. VII. században, milyen magas szintre fejlesztették az ólom-, réz-, és ezüstbányászatot, valamint a feldolgozási folyamatokat.

Megismerkedhetünk ennek a földalatti világnak minden titkával és rejtelmeivel, a bányászok életével, végigjárhatjuk a kitermelt „kincsek” útvonalát a bányák mélyéből egészen az olvasztókemencékig.

A park kétségtelenül legérdekesebb látványossága a Rocca San Silvestro (számos feljegyzés szerint a középkorban eredetileg Rocca al Palmento-nak hívták), ez a fal- és erődrendszerrel körülvett kis bányásztelepülés, melyet a környéket uraló Della Gherardesca család alapított a X-XI. században, azzal a céllal, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák a térség gazdag réz és ezüsttartalmú ólom lelőhelyeit.

A kitermelt fémek legnagyobb részét a pisai és a luccai pénzverdéknek adták el, ebből hosszú időn keresztül busás jövedelemre tettek szert.

Egyébként, mint érdekességet talán érdemes megjegyezni, hogy a család egyik prominens tagjával, Ugolino della Gherardesca gróffal találkozhatunk Dante Alighieri halhatatlan művének, az Isteni színjátéknak a Pokol XXXIII. Énekében.

A XII. század elején még javában tartott a nagyfokú gazdasági fellendülése, ekkortájt erősítették meg a városfalat, még több épületet emeltek, kibővítették a templomot, de a század végére a bányászati tevékenységek visszaestek, legfőképpen a Szardínia szigetén lévő bányák előretörésével és új fémfeldolgozási eljárások megjelenésével.

A virágzó városka lassan kezdett elnéptelenedni, míg végül a XIV. századra teljesen lakatlanná vált.

Hátborzongató érzés végigsétálni ezen a kísértetvároson, sok évszázaddal ezelőtt lerakott utcaköveket taposunk, lakóházak, fémmegmunkáló műhelyek, istállók, üzletek romjai között bolyongunk, elmegyünk a San Silvestro templom maradványai mellett, a kis temetőben megszemléljük a több mint hatszáz sírt feltáró ásatásokat, felkapaszkodunk a legmagasabb pontra, ahol a főúri vár állt, karcsú, szögletes toronnyal, becsukjuk a szemünket és hallani véljük a szerszámok zaját, a lovak nyerítését, a hétköznapi élet minden apró neszét.

Egy pillanatra érdemes megállni, megpihenni és a gondolatainkba mélyedni.

A kitérőnk után, még feltétlenül érdemes visszamenni Campigliába, mert azért bőven akad látnivaló ebben a meglehetősen mozgalmas történelmi korszakokat átélt helységben is.

Különleges földrajzi fekvése miatt hamar stratégiai fontosságúvá vált, egy 1259-ben kelt feljegyzés szerint a Pisai Köztársaság fennhatósága alá tartozó Kapitányság székhelye lett és egészen 1406-ig az uralmuk alatt is maradt. Ekkor a firenzei haderőnek sikerült elfoglalnia Pisát, így Campiglia sorsa is megpecsételődött, a firenzeiek átvették itt is az irányítást.

A XV. században és a XVI. század első évtizedében még inkább növekszik hadászati jelentősége, Campiglia a firenzei seregek fontos „erődítményévé”, előőrsévé válik.

A firenzeieknek 1509-ben sikerül véglegesen leigázniuk Pisát és megszilárdítani hatalmukat, így már nem kell tartaniuk a part menti városok és a régi pisai származású nemesi családok további támadásaitól, tehát Campiglia kezdi fokozatosan elveszíteni fontosságát, elindul egy lassú, de visszafordíthatatlan hanyatlási folyamat. Pestisjárvány és az ezt követő éhínség megtizedelte a lakosságot, a XVI. század végére mindössze 316 fő volt a lélekszám.

 Ez egészen odáig vezet, hogy 1664-ben az Erődöt körülölelő városfalon belüli területeket bérbe adják mezőgazdasági célokra, ezzel véglegesen lezárul egy virágzó korszak, Campiglia szinte a teljes névtelenségbe süllyed.

Szerencsére azonban számunkra, az utókor számára megmaradtak a történelmi városközpont kincsei, élükön a Praetori Palotával, a Szent Lőrinc templommal és a domb legmagasabb pontján álló Fellegvár romjaival.

A ma látható Vár- komplexum a XI. és a XIV. század között zajló, több építési szakasz gyümölcse.

Legelőször felhúztak egy masszív, trapéz alakú tornyot, a Mastio-t, majd csupán jóval később építették mellé a nemesi rezidenciaként használt palotát, finom metszésű márvány ikerablak (bifora) jelzi egykori páratlan szépségét.

A XIII. század elején, a délnyugati oldalon emeltek egy újabb magas tornyot, a domb északnyugati részén pedig szintén egy torony formájú épületet.

Ettől kezdve egészen a XVI. század végéig először pisai, azután pedig firenzei helyőrség foglalja el a Fellegvár területét.

A középkori városka legrégebbi negyedében található a Praetori Palota, a politikai és katonai hatalom szimbóluma, miután mindig is itt volt a mindenkori, éppen uralmon lévő Városállam által delegált helytartó rezidenciája. Az évszázadok során, különféle építészeti elemek egymásra és egymás mellé helyezésével alakult ki az épület mai képe.

Az eredeti magja tipikusan pisai stílusban épült a XIII. században, a palota fölött egy kis tornyocska emelkedik, az egyik oldalán látható óra 1474 óta jelzi harangjátékkal az idő múlását.

A Szent Lőrinc plébániatemplom az 1200-as évek végén épült, de az altemploma sokkal korábbra datálható.

Az évszázadok során többször átépítették, kápolnákkal, oltárokkal gazdagították, mindenképpen figyelemre méltó a Szent Antal kápolna, és a Csodatevő Szűzanya kápolnája, melynek oltárán helyezték el a templom legféltettebb kincsét, egy „Madonna a gyermek Jézussal” festményt. Nagyon rossz állapotban találták meg, de a gondos restaurálási munkálatok után, a Madonna és a Gyermek arca szinte eredeti szépségükben csodálhatóak meg. A művet a Sienai Iskolához tartozó, pisai származású, anonim festőnek tulajdonítják, aki az 1300-as évek elején alkotott.

Mielőtt kilépünk a templomból, vessünk egy utolsó pillantást messzebbről is a festményre, biztosra vehető, hogy még hosszú ideig a két jóságos tekintet hatása alatt maradunk.

Kellemes városnézést!

(Az írásaink megtalálhatóak rendezetten a honlapunkon: izek-muveszete.lapunk.hu/ )