Tészta, film, sztárok
A tészta-, az olasz konyha megjelenése a XX. századi filmművészetben
Amikor ennek a bejegyzésnek a tartalmán töprengtem, rögtön eszembe jutott egy nagyon fontos kérdés, vajon miért is olyan jelentős, pont az olasz konyha jelenléte, ennek a modern művészetnek a területén. A válasz, legalábbis számomra, igen kézenfekvő. Az olasz konyha, egyike a két nagy világkonyhának. A másik szerintem a kínai, persze lehet rajta vitatkozni, hogy labdába rúg-e francia „haute cuisine” vagy más néven „grande cuisine”, esetleg az indiai- vagy a mexikói, és így tovább. Azt azonban vitathatatlanul be kell látni, hogy elterjedtségében, elfogadottságában mindenképpen az olasz konyha az, amelyik lényegében mindent visz, a maga egyszerűségével, szerethetőségével.
Képkocka Bernardo Bertolucci XX. Század című filmjéből
A spagettit, a pizzát, a legfinnyásabb gyerek is szívesen megeszi, illetve szinte minden háziasszony örömmel készít egy-egy, eredetileg az olasz konyhához köthető fogást, miután azok finomak és egyszerűek.
A Harry Potter gyerekszereplői, amint éppen pizzát esznek
Nyilvánvaló az étkezések szakrális jellege, ami egy-egy művész számára lehetőség a drámai helyzet, a kívánt hatás kibontására, a feszültség fokozására, illetőleg amennyire megjelenhet egy terített asztalnál a feszültség, a dráma, éppen annyira megjelenhet az öröm, a boldogság, a szerelem, a féltékenység. Egyszóval az asztalnál, az étkezések során, oly sok mindent lehet elmesélni, éppen ezért, bizony érdemes akár hosszú perceket is „áldozni” a filmből ezekre a jelentekre.
Képkocka Federico Fellini Roma című alkotásából
Mielőtt továbbmennénk, fontos elmondani, hogy maguk az olaszok mérhetetlenül büszkék a saját konyhaművészetükre, és ez éppen annyira jellemző a világsztárokra, mint az egyszerű átlagpolgárra. Az itáliai csizma minden zegzugában, a vendéglős ott áll az ajtóban, fogad, és miután az asztalodhoz kísért elmondja, hogy aznap mit kapott a halpiacon hajnalban, vagy éppen melyik primőr zöldség kezdett el érni, és végre elkészíthette az első friss ételt belőle. Az egyszerű háziasszonyok is elmondják, melyik kistermelőtől szerzik be az olívaolajat, hol vásárolják a frissen gyúrt tésztát, vagy éppen a sajtot.
Nem véletlen tehát, hogy a mégoly nagy világsztárok is, mint Sophia Loren kiad pl. szakácskönyvet, vannak kimondottan neki tulajdonított receptek.
Sophia Loren és a „pasta”!
Mint ünnepelt filmcsillag
És az egyik leghíresebb filmszerepében
Vittorio De Sica La Ciociara – Egy asszony meg a lánya -
Nyilvánvaló, hogy a spagetti, mint az olasz konyha egyik szimbóluma, már a némafilmek korában is megjelenik, de persze inkább a késői időszakában.
Művésznevén Totó, vagyis Antonio Focas Flavio Angelo Ducas Comneno di Bisanzio De Curtis Gagliardi (márki) a kor egyik nagyon nagy színészegyénisége, a kisember és az étkezés, olykor éhezés viszonyát megjelenítve, mutatja be a tésztát, illetőleg sokszor, mint a szegénység szimbólumát is használja.
Kilépve a némafilmek világából, megtalálhatjuk a spagettit Chaplin Diktátor című mozijában, mint negatív szimbólumot.
Láthatjuk amint a Diktátor – Chaplin - az olasz szövetségest, Benito Mussolinit, egy egész tál tésztával próbálja meg, egyébként sikeresen, nevetségessé tenni.
A háború után, az olaszországi fellendüléssel egyidejűleg, még inkább nyilvánvalóvá válik a szegénység és elkeseredettség, amit sokan külföldi munkavállalással, illetőleg kivándorlással próbálnak megoldani. A beilleszkedés, ahogy ez más nemzetek „fiai-lányai” esetében is nehézkes, az olaszokra különösen jellemző, hiszen akár Amerikában, akár máshol, a saját szokásaik rabjai maradtak. Nagyon jó példa erre Steno (Stefano Vanzina) 1954-ben készült, Un americano a Roma – Egy amerikai Rómában – című filmjének egyik jelenete:
Amerikát, csak a kor filmjeiből ismerő olasz kisember, az ottani életről álmodik, de mégis olasz marad a szokásaiban, amit megint és ismételten az asztalnál elfogyasztott étel jelképez, ami nyilvánvalóan és végtelenül egyszerűen nem más, mint a spagetti.
Federico Fellini 1954-ben bemutatott La Strada (Országúton) című alkotásában is központi helyet kap éppen úgy a tészta, mint maga az étkezés, még mindig inkább a szegénység, a nyomor bemutatásaként.
Láthatjuk, amint a főszereplő Zampano – Anthony Quinn –, az út mellett egy ütött kopott kis láboskából fogyasztja el vacsoráját. A vándorlás, ebben az időszakban nagyon jellemző Olaszországra, a nagyvárosok peremén, ekkor alakul ki számtalan nyomornegyed. A film egy következő jelenetében, a női főhős Gelsomina – Giulietta Masina –, egy jelenetsor végén, tulajdonképpen már nem is eszik, csupán tisztára törli a tányérját.
A filmben láthatunk kicsit vidámabb jelenetet is, amikor egy esküvői bőséges lakomát, és magát a vigadalmat figyelhetjük meg.
De az alkotó máris ellenpontozza a képsorokat, és ismét csak a tészta kap központi helyet, a cseléd, a szegény ember megjelenítésekor, aki nem ülhet az asztalhoz, hanem állva fogyasztja el az ételét.
Az 1954-ben készült, a vágyakat és a vándorlást bemutató filmek után, szépen lassan kezd megvalósulni az „olasz álom” és ismételten virágzásnak indul ez a csodálatos ország, lassan eltűnnek a távolságok, és végre egy igazi nemzetté forr össze, az olykor, ugyan csupán nyelvjárásnak titulált, de azért mégis egészen eltérő nyelvet beszélő észak- és dél olasz. Szépen lassan kezdik felismerni a gasztronómia területén az értékeiket, ami megjelenik a filmművészetben is.
Ismét Federico Fellini egyik 1960-ban forgatott filmremekéhez nyúlunk, a La Dolce Vita – Édes élet – című alkotásához. Ebben a filmben az olasz pizza, már teljes mértékben olasz jelképnek, egyértelműen pozitív értelemben vett szimbólumnak mutatkozik. Nézzük a filmkockát közelebbről:
Megérkezik Rómába az ünnepelt világsztár – Anita Ekberg –, akit a repülőtér kifutóján, frissen készített pizzával, Olaszország jelképével várnak, kínálnak meg. Már láthatjuk az elfogadást is, hiszen a művésznő szemmel láthatóan élvezettel kóstolja meg az ételt. A külföldi sztár, kortársaihoz, az egész világ filmes szakmájához hasonlóan, örömmel jön Olaszországba forgatni, ezekben az években a Cinecittában ( Itália Hollywood-ja ) több világsiker születik.
Nyilvánvaló, hogy az étkezések, a művészet kifejező eszközei, és míg a korábbiak során inkább a szegénység bemutatására szolgáltak, ekkor már a jólétet mutatják be. A film egy másik jelenetében, a jómódú olaszok összejövetelét is, nyilvánvalóan tányérral a kézben ábrázolja.
Federico Fellini La Dolce Vita Alain Cuny és Marcello Mastroianni.
A következő híres képsorokon ismét az asztalé, az étkezésé a főszerep, amikor apa és fia találkoznak Róma akkortájt legfelkapottabb utcáján, a Via Veneton, egy étteremben, és kibeszélik kettejük problémáját, miközben tanúi lehetünk a korszak oly jellemző nyüzsgő éjszakai életének.
Ez egy aranykor, amikor az olasz film, az olasz élet, a valódi „Dolce Vita” vonzza a világot, számtalan világhírű filmművész jár forgatni a Cinecittaba, és szinte kötelezően fényképeztetik magukat étkezés, vagy éppen tésztafőzés közben.
Ilyen például John Wayne és Dean Martin, akik éppen tésztát főznek:
Vagy Charlton Heston, aki éppen Olaszországban forgatja a világsikerű Ben Hur című filmet
Esetleg Gina Lollobrigida, aki saját kezével készít spagettit
De enni is szereti
sőt, kínálja is Vittorio Gassmannak.
De láthatjuk Federico Fellinit is, amint éppen tésztát eszik
Vagy éppen Romy Schneider és Alain Delon
Máris elérkeztünk a meseszép hatvanas évekig, és mennyi érdekes jelenetet nézhettünk végig. Hamarosan folytatjuk, hiszen még számtalan olyan olasz és külföldi filmet találtunk, melyek a főzést, az olasz ételek bemutatását, művészetük eszközének tekintik.
Szerelmet, szenvedélyt, boldogságot, keserűséget mutatnak be rajtuk keresztül.
Reméljük, velünk tartanak a folytatásban is.
(A bejegyzéseink megtalálhatóak rendezetten a honlapunkon: izek-muveszete.lapunk.hu/ )
Az egyik előző nagy posztunkhoz kapcsolódik ez a híres jelenet.
Elkészítés:
